07.13.06Emlékedre (Szabó Lénárd)

A 2005-ös Torca del Cerro expedíció búcsúestéje

Konok eső dobol szanaszét a sötétben. A kihalt országútról lehúzódva két jármű áll egymás mellett. A járművek mikrobuszok, fehér színűk tompán világít a fülledt óceánparti éjszakában. A két jármű fölött magasan átívelő autópálya vasbeton szerkezete valamelyest felfogja a zuhogó cseppeket, és az oldalról beverő víz ellen a találékony barlangászok egy nejlon fóliát feszítettek a buszok közé. A nejlon négy sarkát a buszok tetejére dobott kötélcsomók súlyozzák le. Az egyik jármű magnójából egy régesrégi dörmögös blues-sláger próbálja túlharsogni a szelet és az eső zubogását.

Arrébb nedves háncsokból benzin segítségével belobbantott tűz lángjai táncolnak, vöröses árnyalatokkal festve át a szomorú csendélet részleteit.

A hevenyészett partihelyszínen néhány ember tevékenykedik. Sört fogyasztanak, ki a tüzet piszkálja, ki a dallam taktusához igazítja teste ingatását. A többiek közül páran már hálózsákba kucorodva a földön vagy az üléseken pihenéssel próbálkoznak.

Egy távoli országba tett expedíció utolsó estéje mindig a feszültségek oldásának féktelen, örömittas pillanatairól szól. A még ébren lévő csapzott és fáradt emberek, mint annyiszor az elmúlt két hét során, ismét a törhetetlennek bizonyult akaratukhoz folyamodnak, hogy – ó, nem, nem jókedvről itt már régen nincs szó, pusztán a marcangoló érzéseik felszínét próbálják meg elviselhetővé simítani.

Néhány napja még barlangászok voltak, akik mélyen a föld felszíne alatt néztek szembe félelmeikkel, és gyarló akaratukkal kényszerítették esendő testüket a helytállásra egy sötét és rideg világban.

Ez a tízegynéhány ember két hete még a világ legbüszkébb csapata volt, akik valami szürreális és szinte érthetetlen cél elérésében keresték az önnön kicsinységükön való felülkerekedés tünékeny diadalmámorát, és hetykén, feszesen tartott zabla mögött ágaskodó, kirobbanó erővel készülődtek a rájuk váró expedíció nehézségeire.

Hosszú szervezőmunka előzte meg az expedíciót, a barlangászok minden részletre kiterjedő gondoskodással tervezték meg a vállalkozás részleteit, és hatalmas felszerelés-mennyiséggel vonultak fel a helyszínre, egy gyönyörű és vad hegység legmagasabb platójára. Az égbe törő csúcsok között apró lyukak tátongtak a kövek között, a jelentéktelennek tűnő nyílások mögött a világ legmélyebb barlangjainak aknasorai vezettek a mélybe.

Az expedíció ezek közül is a legóriásibbat célozta meg, és az első napok gördülékenyen alakuló, sikeres részeredményei láttán a barlangászok igazolva látták taktikájuk sikerességét, felkészültségük biztos tudatában szabad folyást engedtek széles jókedvüknek. A föld alatti nehéz műszakok után elcsigázott és agyagos arccal, de csillogó szemmel tértek vissza a táborba, és talán tudatában sem voltak, de fürödtek a boldogságban. Úsztak a boldogságban, őszintén és átéléssel.

Rendíthetetlennek érezték elszántságukat és motivációikat, éles szemű megfigyelő azonban láthatta törékenységüket, és buzgalmuk, hogy látogatást tesznek a föld alatti világban, esetlegesnek és alkalomszerűnek tűnhetett.

Pedig nem cselekedtek másképp, mint felmenőik, követték az ősi rítust, mely generációk évezredes sorát hajszolta bele különféle nyaktörő és eszement vállalkozásokba, melyek túlmutatnak a táplálékszerzésen és a reprodukción, de a célszerűségen és a racionalitáson is. Hiszen ők, a sár és kuszodák lovagjai tudhatnák azt a legjobban, hogy ahogyan az égig érő hegyek is lepusztulnak, úgy a tegnap hőseinek emléke tünékeny, mint a lehelet télvíz idején.

De a barlangászok egy pillanatra sem álltak meg, hogy elgondolkodjanak ilyenféle kérdéseken. Ámulva bámulták a csipkés hegygerinceket, és a rajtuk átbukó felhők gomolygó alakját, a havasi csókák virtuóz légimutatványait és a zergék akrobatikus ugrásait. Úgy érezték, erőfeszítéseik méltó jutalma, hogy fárasztó barlangi munkájuk után a felszínre érkezve gyönyörködhetnek az óceán fölött kelő Nap káprázatos impressziójában.
Kissé tiszteletlenül viselkedtek ugyan a föld alatti aknák és omladékok templomában, nehézre tömött zsákokat rángattak, ingatag köveket taszítottak a mélybe, és fúrógép hangjával törték meg az örök csendet, de üde gondtalanságuk tiszta és megejtő volt.

Persze ritkán jutottak el magasabb rendű érzelmekig, idejük jelentős részében agyukat betöltötte a következő kőbütyök, amelyre ráléphetnek, vagy a kötélvezetés biztonságos megoldásának problémája, és olyankor nem észlelték maguk körül a természetet alakító örök erők végtelenségét. Fáradtságuk kötötte le őket, egyszerűen az evés foglalkoztatta gondolataikat vagy egy hideg sörre vágytak.

Minden a legnagyobb rendben haladt, döntéseiket igazolták az események, az egységbe kovácsolódott csapatszellem minden akadályon átívelni látszott, és a cél szinte kézzelfogható közelségben lebegett.

A tragédia halálos váratlansággal sújtott alá.

Zuhanás. Robajlás. Gerinceken végigcsapó bénító villám. És egy kifacsarodott test. Földbe gyökerezett lábak. És természetellenesen meredő, halott lábak. Kikerekedett szemek, visszanyelt sikolyok. És egy örökre elnémult ajak.

A rövid, baljós dörrenést hamar elnyelték a komor sziklák, de visszhangja újra és újra föltámad a lélek sebezhető falai között, és az érzékeny műszer jégcsappá fagy. A rémület és kilátástalanság hegeinek beforrasztását az idő, a maga végtelenségével majd valahogyan kieszközli, de az ellibbent élet visszahozatalára nem létezik hatáskör.

A barlangászok a kongó üresség ellen menekülve kétségbeesésüket a hordágy kiszállításának embert próbáló feladatába fordították. A szörnyű munkához utolsó izomrostjukat is technikai részletekre koncentrálták, és a végletekig hajszolt fáradtsággal benyugtatózva emeltek ideiglenes védőfalat parttalan, marcangoló kínjaik köré.

Ám agyuk bedeszkázott ablakain makacsul dörömböltek a kirekesztett, de kizárhatatlan gondolatok. És csak egy hordágyba csavart, kihűlt test érkezett a felszínre, a gyermek, az apa, a barát lent maradt az örök sötétségben.

Itt fent csak üresség. Üresség és konokul támadó kérdések. Válaszok nincsenek, sem vigasz, és nincsen feloldás sem. A fatális pillanat, ahogyan érkezett, úgy tova is tűnt, számon kérhetetlenül, és emléke már áldozatával együtt pihen a sírban. A hideg falak némán állnak, a minap még oly gyönyörű hegyek nem adnak feleletet, és a határtalan égbolt sem mond semmi megnyugtatót. Talán csak a felhők… szenvtelenségükkel a megmásíthatatlanra figyelmeztetnek, miközben összezáródnak a holttestet elszállító helikopter körül.

Az autópálya alatt, a sötétben, esőben tébláboló emberek már belenyugodtak abba a kaparó érzésbe, mely mint a lomha tűz, lassan és megállíthatatlanul terjed, és kopárrá emészt mindent odabent. Szívük már hazafelé húzná őket, de a hegyek emléke még élénken él bennük, és gondolataik ott mélyen lent, ahová senki sem lát be, egy srác körül forognak, aki már nem létezik. Testük imbolyogva didereg a lehűlt levegőtől, karjuk tétován irányítja a sörösdobozt ajkuk felé, és remegő sóhajok szakadnak fel mellükből.

Csak a hangszórók recsegnek komótosan, rajtuk nem fognak a halandó lét viharai.

Hideg csendben
fekete minden
legyen az álmod szép


07.01.05A Magyar Gortani Team júliusi expedíciója

Torca del Cerro barlang, Spanyolország, 1589 m

A barlangászat nem egy közismert sport. Nincs barlangász teljesítmény-túra, nincs barlangász EB, VB, Olimpia. Nem is tudom, hogy lehet-e egyáltalán sportnak nevezni? Ez nem olyan, hogy azt mondom: "felszaladok már a Pálvölgyibe, kúszok egy kicsit az agyagon" mint ha azt: "lemegyek már, futok egy kört a szigeten". Szóval, ez kicsit más...

01.17.05Jean Bernard 2005

01.15.05Jean Bernard 2005